L.A.

~ Sharon

Az erős napsugarak hatására hunyorogva nézem az előttem lévő aszfaltot. Fülemben a Where Did The Party Go zeng a Fall Out Boytól. Nálam épp Amerikába utazott a buli velem együtt. Azon is belül épp az elképzelhetetlen Los Angelesbe. L.A. az álmok városa, mondják az emberek. A szó szoros értelmében. Vajon mit tartogathat ez a közbeszéd számomra? Talán abba a kis százalékba tartozom, akinek mindez beválik? Ugyan már, kit áltatok? Nem tartozom ide, és ez így van rendjén. Egy kisvárosi lány vagyok, egy vérbeli álmodozó. 

Belélegzem a szabadág illatát, ami az itt lakók számára csak szmog és bűz. Az én tüdőmben viszont úgy áramlik szét a levegő, mint egy tál edényben lévő forró víz részecskéi. Ide-oda cikázik bennem minden molekulája.

Kapkodom a levegőt még több felszabadulásért, mint a szenvedélybetegek a újabb és újabb dózisért esedezve. Ilyen vagyok én is. Könyörgöm még több napsugárért, még több füstért, még több nyüzsgésért. Akarom, hogy utat törjenek, teljesüljenek azok az ígértek, amiket regélnek a városról, amiket George bácsi mesélt kiskoromban. Emlékszem az összesre, minden apró történetre.

Erről elmélkedve pillantok meg egy magas - 1,90 körüli fickót. Egy fehér táblát tart a kezében fekete, férfias írással: A mi kis Wilsonunk. Felkapva bőrből készült, barna bőröndömet rohanok az alak felé. Meleg öleléssel üdvözlöm.

- George bácsi! Úgy hiányoztál! - fakad ki belőlem.

- Mi is hiányoltunk Cherry. - válaszolja mézédes hangon. - Milyen utad volt? - kérdi, miközben elveszi a mellettem heverő bőröndöt.

- Zökkenőmentes George bácsi. - mesélem neki. - Sushi?

- Nagyanyád sushit csinált neked, igen. Meglepetésnek szánta, nehogy beárulj hogy elkotnyeleskedtem a kis titkot.

- Kisujjeskü George bácsi. - mosolygok.

A kocsi nem állt közel a terminálhoz. Tulajdonképpen a leglehetetlenebb helyen parkolt. Három egyenes és négy kanyar után jutottunk el a fehér Volvo-ig. Az körülbelül 20 percnek megfelelő távolság, bár nem éreztem az idő vészes múlását, csak ha volt időm elmélkedni rajta.

- Hogy van Cami? - kérdezi a csomagjaim pakolása közben.

- Épp állást keres.

- Milyen szakon is végzett? - fordul felém George bácsi, lecsapva a csomagtartó ajtaját.

- Andragógia és pszichológián végzett.

- Tehát agyturkász lesz, mint Clarissa.

- Anyu nem igazán agyturkász, csak szeret beszélgetni lelki dolgokról a pácienseivel. - kuncogunk egy aprót közösen. George bácsi gyorsléptekkel kielőz és az ajtókilincsre helyezi kezét.

- Szabad a hölgynek? - mered rám válaszvárón, kezét a háta mögé helyezve, mint egy uriember. Kinyitja az ajtót.

Valódi angol módjára 20°-os szögbe döntöm a fejem, lábam behajlítva a másik mögé helyezem, kicsit leereszkedem egy olyan kézmozdulat segítségével, ami a szoknyaemelést illusztrálja. De csak illusztrálja. Nem vagyok az a nagy szoknyás típus. 

Beszállunk a kocsiba, George bácsi gyújtást ad, és a Los Angeles-i utam végleg kezdetét veszi. Elindulunk kifelé a parkolóból, egyre távolabb és távolabb kerülve a reptértől.

Felkanyarodva az autópályára hirtelen meglepetésben lesz részem. Persze, ha ezt hívhatom  annak. Végül is meglepődöm, de nem az az ajándék-meglepetés volt, hanem egy csodálkozattó hír inkább.

- Cherry! - ordít rám lelkesen George bácsi, mire én kissé összerezzenek, majd amint folytatja a szívem ismét a szokásos ritmusra tér vissza. - Tudod kinek a szomszédjában vezetem az építkezést?

Szemem felcsillan és minden erőmmel abban reménykedem, hogy a válasz Leonardo Dicaprio legyen. Állkapcsomat összeszorítva, ujjaimat keresztbe téve, térdeim összeszorítva várom a meglepő választ.

- Justin Bieber.