Sneak Out?

~ Sharon

Négyen ülünk a hat fős "sötét dió" fa asztalnál. George bácsi, Aaron, Sabine és én. Chiaki néni a vacsorát készíti elő. Száraz, préselt algalapokba tekert sushit. Bár ennek a valódi neve tulajdonképpen nem is sushi, hanem makizusi. Rengeteg fajtáját ismerjük a sushinak, de nekem ez a kedvencem. Főleg ahogy Maggie néni készíti. Valami isteni. Az ember jobbat már nem is kívánhatna. Nem véletlenül ő a főszakács a Beverly Hills-i Summerben. A város legeslegjobb étterme. Chiaki néni felemenői alapították a helyet még anno. Remekül virágzó befektetéssé vált mára.

- Gyerekek! Megnézem, hogy Chiaki hány lábát sütötte meg eddig, hogy nem tudott mivel ideérni. Azonnal jövök. Aztán éhségetekben nehogy felfaljátok az egész étkezőt.

Bólintunk mind a hárman. Kínos csend honol a helyiségben. Aaron a szalvéta széleivel babrál, lábait fel alá himbálóztatva a széken - amiről még le sem ér a lába. Sabine valószínűleg a barátjával - következtettem a különböző mosolygási mimikákból és a hajcsavargatásból valamint kuncogásból és elvörösödésből, stb. - chatel. Én őszintén szólva kínosan érzem magam. Rendkívül kínosan. Az asztaltól nem merek felállni, pedig még nem beszéltem anyuékkal az érkezésem óta. Nagyon ki lesz akadva, az tuti. Ez mindig így van. Mindenkivel. Hihetetlen, nemde? Mennyire féltők, gondoskodók tudnak lenni a szülők... Már-már az őrületbe kergetnek minket minden egyes féltett lépésükkel. Ez azonban semmilyen esetben nem csökkenti az irántuk érzett szeretetünket, tiszteletünket. Ugye ezt nem csak én gondolom így? Biztosan nem...

- Shar, tegnap kaptam az Xboxhoz egy új játékot. Még nem próbáltam ki? Játszunk vele vacsi után? - kérdi izgatottan Aaron.
"Végre valami téma, amiről már tényleg lehet beszélni."Örömmel vágok vissza az ifjúnak, a beszélgetést beindítva.

- Ha hagyod, hogy lelőjenek úgy, mint utoljára abban a katonás játékban, tuti hogy utána kihívlak párnacsatára. - mondom a lehető legkomolyabb arcot vágva.

- Benne vagyok. - vicsorog rám, mire érszreveszem, hogy hiányzik a jobb felső metszőfoga.
- De nem ma. - reagál Sabine olyan gyorsan, ahogy egy számológép kiszámol egy bonyolult, rendezetlen matematikai egyenletet. Aaron és én meglepődünk, összenézünk.
- Amióta meg van a fiúja - Tudtam! Olvasni a metakommunikációs jelekből is és az agyamat is használni ahhoz a következtetéshez, hogy barátja van. Egy igazi géniusz vagyok. - most néz fel először a képernyőről. Sőt ma szólt hozzám először. Még énekelni sem énekelt nekem azóta. - szomorkodik és kekeckedik is egyben Aaron.

Különös. Sabine és köztem mindössze 2 év van. Szinte ugyan olyanok vagyunk, azzal a kis különbséggel  hogy neki Isten szépséget és tehetséget is adott, engem pedig csak megteremtett.

Sabine énekel a legszebben azok közül az emberek közül, akiket ismerek és ezt szívesen teszi. Másnak nem, csak a családjának. Ha jobban belegondolok, még csak nekem és Aaronnak énekelt élete során és a hangja semmihez sem fogható. Elképesztő! Ha jellemezni szeretném legjobban úgy tudnám:
Miközben énekel, minden olyan, mint a tavasz dallamokba rejtett verziója. Szinte érzed az illatát, ahogyan nőnek a fákon a rügyek, érzed, amikor virágok nyílnak, érzed, ahogy az élet felpezsdül minden létező organizációban. Minden együtt lágy, mint a természet megújulása, de egyben érdes is, mint a tél múlása és a tudat, hogy annak gyönyöreit mind magunk mögött hagytuk. Végülis lényegtelen.

- Nem énekeltem, mert jobb dolgom akadt. Viszont ma este már nem ér rá egyikünk sem. Jól mondom Shar?
- Nem igazán tudom, miről van szó. - nagyokat pislogok ebben a gyanús szituációban.
- Ma este elmegyünk a Mayanba. - válaszol, mintha ez olyan egyértelmű és felvilágosító válasz lenne. - Megünnepeljük a "hazatérésed". Már csak anyával kell lebeszélnem.
- Apu úgysem enged el. Még ha anyuci bele is megy, apu nem fog. - gúnyolódik Aaron. - És ha ez megtörténik, itthon ragadtok, így tudunk videojáékozni.
- Pofa be öcsi!

- Ne beszélj így az öcséddel Sabine! - mormog egyet George bácsi.
Chiaki néni jelenik meg egy díszes ezüsttálcával kezében, rajta rengeteg Sushival. Mögötte sompolyog George bácsi egy üveg bort szorongatva a kezében, fejét rázva.
- Apa! Apa! - ugrik le a székről Aaron és egyenesen az apjához szalad. Átkarolja a lábát és nyüszögni kezd. - Sabine meg akar lógni este megint. Apa, már megint. Nem engedheted el. - nyavalyog, toporzékol az apróság, de apja félretolja.
- Elég ebből Aar! - suttogja George bácsi fiának. - Ülj vissza az asztalhoz!

A szobámba érkezve a karórámra nézek, éjfél múlt 13 perccel. Fel sem tűnt, hiszen olyan jól mulattunk. Minden apró témát részletesen megvitattunk, ami a közelmúltban történt. Egyike volt az én legszerencsésebb eseményem is, amikor eltörtem a karom. Elég érdekes sztori, tulajdonképpen magam sem tudom, mi történt.

Egy elképesztően jóképű srác randira hívott télen. Természetesen Anglia más, mint a mediterrán Los Angeles, így a hó is eshet. Ez volt az alap oka a kis balesetemnek 10 nappal karácsony után. Mondta már valaki nektek valaha, hogy ne vegyetek fel fagyos útra magassarkút? Főleg hogy járni sem tudtok benne, nemhogy futni... Nekem is mondták, de nem hallgattam senkire. Órákig gyakoroltam hogyan tegyem egyik lábam a másik elé úgy, hogy ne essek hasra, ne a talajt kémleljem sőt, a tartásom is tökéletes legyen és a járásom se olyan legyen, mint egy 5 éves kislánynak, aki kicsempészi édesanyja szekrényéből az emelt sarkú lábbeliket, miközben a lábuk csak feleakkora, mint ami beleillene. Bármennyire is gyakoroltam, nem ment. Végül Jamie az ajtón kopogtatott 8-kor, én pedig, mint egy esetlen árva kullogtam le a lépcsőn egyenesen a bejárati ajtóig. A kilincset lenyomva rántottam egyet az ajtón. A kinti hideg gyorsan áramlott be az előszobába, libabőrősre változtatva fedetlen testrészeimet. A tekintetem Jamien csúszott végig... Miért is mesélem ezt el? Lényegtelen rész. Kiugorjuk.

A randin egy táncestre vitt és hazafelé elszórakozgattunk. Az utcánk környéke kicsit dimbes-dombos. Viszont mentségemre legyen, hogy egész nap fáradt voltam. Kicsit lazítottam magamon és - az egy mérettel nagyobb cipőben - ugrálni kezdtem egyik hótömegről a másikra. Eleinte jó szórakozásnak tűnt. Pár perccel később alakot öltött az én rendkívül szerencsétlen énem. A szomszédunk lépcsője mellett ért véget az utolsó hóhalom, én nagy örömmel ugrottam bele, de elveszítettem az egyensúlyom, amit vissza is nyertem pár másodperc múlva. Kár, hogy nem vettem észre a fél méteres jégpályát, amire hirtelen léptem. Megcsúsztam, és amint földet értem a szomszéd lépcsőjén egy éles reccsenés hasította át a levegőt. Egyből megéreztem, hogy valami nem stimmel. A karom eltört...

Egy éles ajtócsattanás szakít ki emlékeim közül, amit Sabine vágott be maga után. Egy vörös mély dekoltázsú, testhez simuló ruhát visel, mely szabadon hagyja dereka aljáig hátát. A kezében fekete platformos magassarkú, piros talprésszel.
- Mi ez a hacuka? - kérdem.
- Ezt nekem kellene kérdeznem! Így akarsz jönni? - mered rám felvont szemöldökkel. Meghökkenve állok előtte, teljesen értetlenül. George bácsi egyszerűen kijelentette, hogy ma nem mehetünk sehova és egyébként sincs kedvem. Nem nekem való az a hely, bárhova is szándékozik menni Sabine.
- Nem megyek. - vágom oda neki hangulatmentesen, majd elfordulok és megindulok a fürdőszoba mellé.
- Ne butáskodj Shar! Ezt nem hagyhatod ki! - toporzékol a szőkeség.
-Mégis hová mennénk? - érdeklődöm. Tényleg érdekel, és kicsit lenne is kedvem néhány dologhoz. Viszont nem szabad. Nem okozhatok csalódást George bácsinak.
- A Mayanba. - válaszol lelkesen. - A legjobb hely a városban. Na? Mit szólsz hozzá?